Amikor eltűnnék

Van úgy, hogy csapdába esel. Olyanba, melyből – úgy érzed – nincs kiút. Nincs mód rá, hogy kijuss. Egy ideig kapálózol, mindent megpróbálsz megtenni a szabadulásodért. De mindig falakba ütközöl és visszaesel a földre. S egy idő után már nincs erőd újra megpróbálni. Ilyenkor legszívesebben eltűnnél. Megsemmisülnél. Hogy ne kelljen érezned saját kudarcod, reményvesztettséged, fájdalmad. Egyáltalán semmit. Hogy megbénultál. Lefagytál. Hogy szinte meghaltál.

Azt érzed, egyedül vagy. Hogy senki nincs, aki értené, mit érzel. Aki segíteni tudna. Fázol, éhezel és árva vagy. Csak rólad feledkezett meg az Isten, ha van egyáltalán.

Sajnálod magad, ha már más nem teszi.

Lassan, nagy sokára ismered csak fel, hogy ez nem mehet így tovább. Hogy fel kell tudni állni és tovább kell tudni menni. Még ha eleinte csak kúszni-mászni vagy is képes. De el kell kezdeni mozdulni! Akármerre, csak el a nulláról!

Mondják, ha az első lépést megtettük a változás felé, már könnyebb lesz. Csakhogy eljutni az első lépésig: az az igazán nehéz. Mert nem bízol magadban eléggé. Nem hiszel a képességeidben, a meglátásaidban. Semmiről sem hiszed már el, hogy meg tudod csinálni – jól. Máshogy viszont tudod, hogy nem érdemes.

Bajban van az ember, ha igazi akar maradni. Ez a világ nem neki kedvez. Nem kelendő árucikk ma az őszinteség, sem a hitelesség. „Másra van igény”!

Csakhogy vannak még egy páran, akik csak így tudnak és akarnak élni. Mert úgy érzik, számukra csak így van értelme az egésznek.

S épp ez a gondolat, ez a meggyőződés az egyetlen, ami a legsötétebb pillanatainkban, legelhagyatottabb óráinkban, legelkeserítőbb hónapjainkban, legválságosabb éveinkben is világosan szilárd marad bennünk: hogy ha folytatom az életemet, valóban a sajátomat akarom folytatni. Nem árulom el a legbensőbb valómat. Mert az sosem tűnik el belőlem! Ő az egyetlen, aki életem végéig bizonyosan velem marad. Még ha néha el is tűnnék, ő akkor is velem marad…